2005: Koncsol László

Komlósy Zsolt, az MKP Országos Tanácsának elnöke gratulál az idei kitüntetettnek, Koncsol Lászlónak. Fotó: Milan Drozd, Szabad Újság

Immár hagyományosan május utolsó vasárnapján a Tiszti pavilon dísztermében került sor arra az ünnepségre, melynek keretében átadják az MKP parlamenti képviselői által adományozott A Helytállásért díjat. Az elismerést minden évben a magyar közösség egy-egy olyan személyisége kapja,  aki életével és tevékenységével Esterházy János szellemében mindannyiunk számára követendő példa és mérce lehet.

Bárdos Gyula  ünnepi beszédét Esterházy gondolataival nyitotta, majd visszatekintett a tavalyi ünnepség óta eltelt egy év sikereire és kudarcaira. Közös nagy sikerünk, hogy az akkor még aggódva féltett, alig megalakult magyar egyetemünk immár túl van az első oktatási éven, és a magyarok összefogásának eredményeképpen százezer kötetes értékes könyvtárral bír. Sikerként könyvelhetjük el, hogy az Európai Unióban a legjobb eredményeket elérők közt vagyunk, hogy az uniós  pályázataink főleg a magyarok lakta régiókban sikeresek.

Az MKP frakcióvezetője a legnagyobb kudarcként a tavaly december 5-i népszavazást említette, amikor nem nagyhatalmak, hanem a magyarok döntöttek úgy ,hogy “ne legyen oltamazója Magyarország a határon túliaknak…”. S bár ezúttal magyar taszított el magyart, mégis, kapaszkodjunk Esterházy szavaiba, higgyük, hogy sorsunk Isten kezében van, s bizakodjunk, hogy általa gyógyírt találunk.

A Pro Probitate – A helytállásért díjat idén Koncsol László vehette át. Komlóssy Zsolt parlamenti képviselő laudációjában úgy fogalmazott, Koncsol László tanár, helytörténész, népművelő, író-kritikus-költő-műfordító közösségünk olyan tagja, aki nélkül “szegényebbek lennénk egy intézménnyel. Egy egyszemélyes intézménnyel, aki ő maga, a mi Koncsol Lászlónk, aki életével és tevékenységével sokszor bizonyította: nincs elveszett poszt, bárhová gördüljön is velünk a történelem örökké forgó kereke.Nem veszünk, nem veszhetünk el, ha mi nem veszítjük el magunkat.”

Nehéz világban élt, de bármit hozott a sors, mindig ezt a közösséget szolgálta, közös történelmi osztályrészünket és a ránk kimért próbákat viselte, hordozta. Akkor is, amikor a gőgös hatalom megfoszotta az értelmes alkotó munka lehetőségétől, megtörte szerkesztői-írói pályáját, s a nagy tudású, hatalmas műveltségű ember egyszeriben egy szövetkezeti irodában találta magát.  Az irodalomban, a helytörténeti kutatások terén egyaránt kiemelkedőt alkotott, könyvek sorával segít nekünk élni, tanít bennünket emberként, magyarként megaradni, túlélni és hinni.

Koncsol László, a lelkészcsalád gyermeke sokat tett  hitünkért, hitéletünkért is, azért, hogy Révkomáromban  Kálvin János Teológiai Karon újra magyarul képezzenek lelkészeket – közösségünknek, hogy ne veszítsük el a lelkünket, hitünket se. 2002-ben a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnokává választották. Élete, munkássága egész közösségünk számára példa és ösztönzés.

A díjazott rövid köszönőbeszédében úgy fogalmazott, “nem tettem semmi kiemelkedőt, csak tettük a dolgunkat”. Az volt a sorsunk, hogy a II. világháború utáni romokon újra építsük a felvidéki magyar életet. Az, hogy ma van magyar egyetemünk, Fórum Intézetünk, kiadóink, lapjaink, ennek az alapozásnak köszönhető. Életemben és pályámon édesapám volt a példám, aki arra tanított, a pásztor nem hagyja el a bajban a nyáját.

Elismerően szólt azokról, akik kísérői voltak, és akik egyengették az útját az életpályáján: Turczel tanár úr, aki lehetővé tette, hogy diákként elindulhasson egy pályán, Lelkes Vince, Diósförgepatony polgármestere, aki nélkül ma nem lenne a Csallóközi Kiskönyvtár, a barátok, köztük a Pro Probitate díj alkotója, Nagy János szobrász, aki iskolatárs, pajtás, szinte testvér, és a feleség, aki mindig, a legnehezebb időkben is az alkotó mellett állt.

Nem volt könnyű, de szép volt, összegezte Koncsol László. “Lélekben megosztom a díjat mindenkivel, mert itt mindenki helytállt. Isten áldjon bennünket, és menjünk tovább az úton”.

Az ünnepség Széchenyi  István szobrának megkoszorúzásával ért véget.

Hernádi Anna, Szabad Újság, 2005. június 1.